Üres már az állomás,
Csak én ülök egy kopott padon,
Búsan, merengőn
S az őszi szelet hallgatom.

Üres már az állomás,
De a szívem csordultig tele,
Régi szép emlékekkel,
Nem tudod, mit is kezdjek vele?

Bennük még virágos a lomb,
Kellemes izgalmak íze száll,
Én naívan sétálok a csevejben,
Mint tavaszt üdvözlő vándormadár.

Vártam, s megérkezett,
Felszálltam gondolatban,
Nem tudtam: csak álmot látok
Minden pillanatban.

Üres már az állomás,
Senki se járja,
Csak én ülök ott mindig,
Ki az álmot visszavárja.